Anyává válni

Íme néhány leírás az anyasággal gazdagodott női minőség megéléséről:

ANYÁVÁ SZÜLETNI

Szülni és születni páratlan testi, lelki, szellemi átalakulás. Az élet beavatásainak egyike. A nő kitárja az élet kapuját egy jövevény számára, míg a csecsemő addig ismeretlen személyiségjegyeket hív életre a nőből. Ez bizalomra épülő, egymást feltételező aktus. Farkastörvényű világunkban értékrendünk csúcsára az egót ültettük, mely kizárólag önmagára van tekintettel. A szülés és a születés olyan élethelyzetet teremt, mely megtaníthat énem zártságát átjárhatóvá tenni mások számára. A születés a családdá válás előszobája. A család az az életterület, ahol gyakorlattá válhat a türelem, a kompromisszumkészség és a lemondás képessége. Bizony ezeket a képességeket nem az iskolapadban sajátítjuk el!

Szülni és születni: egymásba ölelkező szükséglet. Anyává születni sem fájdalommentes folyamat, de biztosan mondhatom, a legnagyobb katarzisok közé sorolható.

Sugárzó tekintetű fiatalasszony fényképét tartom a kezemben. Szeme csillog, bőre napbarnított, öltözete,  díszei arról tanúskodnak, hogy igénye és ideje van magával foglalkozni. A külvilág ezt értékeli is: itt-ott egy-egy bók, elismerő szavak. Ki gondolná, hogy akinek ennyi ideje maradt külsőjének kicsinosítására, legbelsőbb énjében szomorkodik, éjszakákat sír át magányos hálószobájában? Valójában eddigi élete zilált eseményei emésztik: egy házasság kudarca, egy válás, egy testvérért sóvárgó gyermek. Nem így képzelte azelőtt. Családot tervezett aprónéppel, színes, otthon töltött mindennapokkal.

Valójában akkor még ő nem született meg. Legalábbis az az énje nem, amelyik igazán vállalta volna, hogy maga elé helyezze valamennyi családtagját. A nő ragyoghatott bár, az anya didergett csipkerózsika álmában szenderegve.

Tükörbe nézek. Ismerős a kép, mintha emlékeztetne arra az arcra, mégsem ugyanaz. A tükröződő kép kialvatlanságtól karikás szemet mutat, fénytelenebb tekintetet, mélyebb barázdákat, és jónéhány kilogramm súlytöbbletet. Nem csalódnék, ha most elismerő szavak helyett kritika ütné meg a fülemet. Pedig végre valódi útján jár a nő, boldog. Megszületett második gyermeke, és beengedte mindennapjaiba a 'férfit'. Általuk megszületett az anya. Anya sokat dolgozik, fáradt, de nagyon elégedett. Szereti figyelni, gondozni, ápolni a családját.

Elképzelem, hogy nemsokára újra ragyoghat a fény az arcán. Sőt, tudom, hogy nemsokára így lesz. Abban is hiszek, hogy azt a fényt nem csupán a napsugarak hívják életre majd, hanem a családi összetartozásból eredő, semmihez sem hasonlítható belső erő. (B.E)

HORNECZKINÉ SZABÓ KLÁRI

Egy lány már egészen kis gyerekkorától érdeklődik a család, az anyává válás folyamatáról. Természetünknél fogva a szaporodásra lettünk teremtve, a kisbaba látványa és ölelése elérzékenyít, és még nőiesebbé tesz bennünket. Cseperedésem közben sok kismamával találkoztam, tanáraim, ismerőseink körében volt szerencsém közelről megtapasztalni a gyermekáldás boldogságát, sőt, a szoptatás meghitt varázsát is, ami miatt külön hálás vagyok a Sorsomnak. De sajnos kamaszként mást is át kellett élnem. Családunkban egyszerre két kismama is felbukkant, várandósságuk azonban különböző végkifejlettel zárult. Egyikük kislánya koraszülöttként agyvérzést kapott és egy nap után itt hagyott minket, míg a másik család azóta is boldogan neveli egészséges hármas ikreit.
Az élet nagy igazságtalanságát akkor még csak mint egy kívülálló rokon tapasztaltam meg. Nem akartam, s talán túl fiatal is voltam még ahhoz, hogy mélyen belegondoljak abba, hogy a sikertelen terhesség mennyire gyakran keseríti meg a családok életét, próbára téve egymás iránt érzett ragaszkodásukat és saját erejüket, kitartásukat, változni tudásukat. A tény önmagában is elég fájdalmas volt ahhoz, hogy boncolgassam addig, míg nem muszáj. Mélyre temettem a döbbenetemet a következő évtizedben.
 „Az ember akkor fedezi fel magát, amikor megmérkőzik az akadállyal” – mondja Saint Exupery. Én nem akartam felfedezni magam. De a Sorsom másként rendelkezett. Át kellett küzdenem magam egy nagy akadályon, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. „Azelőtt” tündérmesében léteztem. Azóta tudom, hogy a rossz dolgok minden akaratunk és küzdelmünk ellenére is megtörténhetnek. Ezért vigyáznunk kell minden pillanatra, ami szép lehet. És meg kell tennünk mindent azért, hogy legalább mi ne ronthassuk el saját magunk és szeretteink világát.
Ha egy asszony elveszíti a gyermekét, olyan fájdalmat él meg, ami semmihez nem hasonlítható. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Tíz hetes magzatom elhalása és az elkerülhetetlen (vasárnapi) operáció emléke a mai napig kínoz legbelül. Mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy az állandósuló fájdalom megélése helyett segítségemre volt egy eszköz: a versalkotás gyógyító ereje abban, hogy átvészeljem azt a háromnegyed éves gyötrő időszakot, a veszteséget, s az időt, melyben szóba sem kerülhetett az újrakezdés. 
Haragudtam, és a harag valahol mélyen tombol bennem ma is. Igazságkeresésem nem képes felfogni e fájdalom miértjét. Én voltam a legboldogabb kismama, kit e Föld akkor önmagán vitt. Vártam és imádtam, kit szívem alatt hordtam. Mégis üres és magányos maradtam a legnagyobb boldogság helyett. Ma már tudjuk: csak kis időre, hisz azóta három fiúcska boldog édesanyja lehetek. De azt a felhőtlenül vidám, tiszta érzésekkel végignevetett várandósságot mindörökre ellopta tőlem az elveszíthetőség sötét árnyképe.
A hiány, persze, a mai napig fáj és gyászom örökké tart: ezt a csöppnyi lényt nem feledhetem. Fiaimmal boldog vagyok, megtörték az ürességet. De sokszor eszembe jut az az első… az a meg nem született… És nagyon hiányzik. Milyen lett volna? Már mekkora lehetne? Ilyenkor a fájdalom új erőre kap. Anyaként most már tudom: nincs nagyobb eredmény, mit egy ember e világon magáénak tudhat, mint új életek létrehívása és szerető terelgetése. Nincs nagyobb boldogság a gyermekem ölelésénél és nagyobb fájdalom a fájdalmánál. Benne ott vagyok én, ott van életem szerelme, ő mégis sokkal több és jobb nálunk. Az igazi Csoda.

ISMERETLEN SZERZŐ

Anya - meghatározhatatlan fogalom, személy, mindenség. Lássuk, hogy egy talpraesett hölgy mégis hogyan fogalmazta meg az "anya", "anyaság" szavakat!:
Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
- Úgy értem... - magyarázta a hivatalnok - van munkája, vagy csak egy...?
- Persze, hogy van munkám - csattant fel a nő. - Anya vagyok.
- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! - hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyan ebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".
- Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak:
- Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
- Megkérdezhetem... - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel - pontosan mit csinál ezen a területen?
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
- Továbbképző kutatómunkát végzek (amit az anyák nem), laboratóriumban és terepen (általában úgy mondom a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön (akar valaki ellentmondani?). Gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.
Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim - 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (egy 6 hónapos kisbabát), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón. Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén '', és a Dédnagymamák ''Ügyvezető tudományos munkatársak"? Szerintem igen!!! És hiszem, hogy a nagynénik "Tudományos munkatárs helyettesek".